"Ti hatalmasnak és felségesnek neveztek, ám javaslataitok azt mutatják, hogy szerfölött kisszerű és alantas gondolkodású uralkodó vagyok a szemetekben. A fiamat felmagasztalni gondoljátok, ám valójában gyalázzátok őt, és gyaláztok engem is..."

Általában véve is azt az elvet tartjuk követendőnek, hogy az egyházakra ugyanazok a törvények és gazdasági szabályzók vonatkozzanak, mint a civil szféra bármely szereplőjére. Nem ellenük, hanem értük. Nem csupán a környezetük, ők maguk is – az identitásuk – ekkor vannak a legnagyobb biztonságban. Már amennyiben valóban Krisztust, nem pedig Béliált vallják uruknak.

Az egyházi harc bonhefferi történetében engem kiváltképpen az a tisztánlátás tölt el ámulattal, ahogy az egyik megalkuvásból a másikba keveredés, az egyház rohamos kompromittálódásának fő okaként azt a rosszul értelmezett lojalitást nevezte meg, amely párbeszédbe bocsátkozott a jogtiprással és jogbitorlással kalmárkodó zsarnokkal.  Ahogy félelem nélkül a bitorló szemei közé nézett, nevén nevezve az egyházi romlást, ahogy „a kerék alá szorult áldozatokat kötéssel látta el”, ekképpen igenelve és hirdetve az áldozatok felé kinyilvánított szolidaritás elfeledett, jóllehet a krisztuskövetéshez elválaszthatatlanul hozzátartozó attitűdjét − igen, ez az, ami makulátlan koherenciát mutat fel az írásai fő-fő hangsúlyával valamint az evangéliumi, a krisztusi példával.

Hogyan is gondolhatja bárki is, hogy túl lehet a NER-en, ha továbbra is helyesli, hogy a halottakért mondott misével (amely ugyebár nem más, mint a bűnbocsátó cédula „civilizáltabb” változata), a gyónás megalázó procedúrájával, a böjtökkel, a zarándoklatokkal stb. gúnyt űzzenek a bűnbeteg lélek sóvárgásából? Ki feltételezheti, hogy a NER bálványának ledöntésével átlépett a Rubiconon és nincs visszaút, ha ugyanakkor helyesli a pápai kézcsókot, vagy a kötelező papi nőtlenség mélységesen családellenes intézményét? Minemű zsarnokság elleni lázadás az, amely ugyanakkor hozzájárul ahhoz, hogy bárki teremtmény helyettesítheti Krisztust, s hogy az Üdvözítő a Szentlelken kívül bárki mást helytartóul rendelhetett?

Miként a legtöbb balszárnyhoz tartozó írás az adventista egyházban, a Szembenézni a kétellyel megdöbbentő betekintést ad abba a folyamatba, ahogy a korai kereszténység – mely ahelyett, hogy dacolt volna a kultúrával, inkább megalkudott vele – a szombatról átállt a vasárnapra. Ugyanennek az elvnek a kibontakozását láthatjuk itt és most, a saját szemünkkel, és ennek az elvnek a Szembenézni a kétellyel az egyik legszembeötlőbb megnyilatkozása.

Egyszer a Szent Írások végére érünk, boldogan nyugtázzuk a kegyelem történetének kiteljesedését a Jelenések könyvében (bizony!), hogy majd, nem annyira folytatásképpen, mint inkább az addigiakba ágyazottan megkeressük a magunk helyét a kegyelem történetében...

Soós Attila látszólag betegségnaplót írt. És ez mégsem a viszontagságokkal megélt sodródás története. Merthogy megragadta a Kezet, amely nem egyszerűen segítség volt a bajban, de segített érteni, megérteni – és az Isten kezébe esni.

Nincs okunk, nincs jogunk tehát megkérdőjelezni a bibliai hit helyreállítására irányuló szándékok létjogát. A posztmodern, amely előtt nincs jó és rossz, csak „más” van, ugyan szívesen szegülne ellen minden teológiai kizárólagosságnak, mi azonban helyeseljük a lelkiismeretet rabigába hajtó tanokkal szembeni hajthatatlanságot. Ez legalább oly mértékben érthető, sőt, egyenesen kívánatos, mint a politikában a fasizmushoz és a kommunizmushoz hasonló ideológiákkal szembeni ellentmondást nem tűrő állásfoglalás.

És mégis, a kegyelem ez egyedülállóan felemelő történetébe rendkívül hamar a kegyetlenségek története „zavar be”.

Nem öncélú játszadozás ez a szavakkal. A vallási türelmetlenség történetét a kegyelem elvétésének jelenségeként értelmezzük.

A járvány- és védekezésszkeptikusokról, illetve Krisztus urunkról.

Az tud majd a kellő pillanatban nemet mondani, aki, ha kell, tud igent is mondani. Az időzítés kulcskérdés. És van-e valóságos tétje a maszkviselésnek?

Luther „jegyesé”-nek, „Katarinájá”-nak nevezte a Galata-kommentárt. Mily találó párhuzam, tudva, hogy Pál Galata-levele – a Római levél mellett – talán a legradikálisabb Krisztus-hitvallás. Vagy: a legforróbb szerelmi vallomás a Jegyes iránt?

Közel 500 éve annak, hogy napvilágot látott. És kiderül, hogy nem fog rajta az idő, a huszonegyedik században is megtalálja olvasóit. Akiket ugyanúgy megragad az „egyedül Krisztus” e páratlan manifesztuma, mint ahogy a wittenbergi prédikátor egykorú hallgatóit is megragadhatta.

Olvasói véleményekből szemezgetünk.

Két eltérő filológiai program képviselői hangoztatják érveiket: az egyik amellett száll síkra, hogy el kell szakadni a négyszáz év távolában elhelyezkedő Vizsolyi Biblia, de a nagyjából egy századdal ezelőtti Revízió szókészletétől, szintaktikájától, morfológiájától is ahhoz, hogy ez a nemzedék is letudja kötelességét, és naprakész fordítást adjon a Biblia címzettjeinek kezébe; a másik fenn kívánja tartani a Károli-fordítás szöveghagyományát, ragaszkodva ahhoz, hogy létezik az új fordítás és a száz évvel ezelőtti szöveg között elhelyezkedő megoldás.

Edwin de Kock (1930) két kiadást is látott (2011, 2013) monumentális trilógiája a 666 bibliai jelképének azonosításából kiindulva hatalmas ívű, gazdag történeti adalékokkal megvilágított képet ad arról a nagy eszmei küzdelemről – és főképpen annak az e világi történetben is dokumentálható kihatásairól –, amely a Szentírás szerint Isten és Sátán között zajlik. A ma is tevékeny polihisztor e-mailben válaszolt kérdéseinkre.

Edwin de Kock 666-ja ( a teljes cím: The Truth About 666, or the Story of the Great Apostasy), a szerző magnum opusa, mintegy tíz éves kutatómunka gyümölcse. Értelmezés és értelmezéstörténet, továbbá az Isten és Sátán között zajló nagy eszmei küzdelem lenyűgöző tablója egyszersmind. És hát, igen, a világos állásfoglalásoknak kijáró elhallgatás övezi. De, mint költőnk mondja, „néha röppen sóhaj is, szeretet is, rózsa is" (Dsida Jenő: Tekintet nélkül). Ahogy itt is: nagy tiszteletben álló hetednapi adventista személyiségek, elismert tudósok színe-java méltatja. Ezekből válogattunk.