Kategória: A szellem köztársasága

Az egyházi harc bonhefferi történetében engem kiváltképpen az a tisztánlátás tölt el ámulattal, ahogy az egyik megalkuvásból a másikba keveredés, az egyház rohamos kompromittálódásának fő okaként azt a rosszul értelmezett lojalitást nevezte meg, amely párbeszédbe bocsátkozott a jogtiprással és jogbitorlással kalmárkodó zsarnokkal.  Ahogy félelem nélkül a bitorló szemei közé nézett, nevén nevezve az egyházi romlást, ahogy „a kerék alá szorult áldozatokat kötéssel látta el”, ekképpen igenelve és hirdetve az áldozatok felé kinyilvánított szolidaritás elfeledett, jóllehet a krisztuskövetéshez elválaszthatatlanul hozzátartozó attitűdjét − igen, ez az, ami makulátlan koherenciát mutat fel az írásai fő-fő hangsúlyával valamint az evangéliumi, a krisztusi példával.

Egyszer a Szent Írások végére érünk, boldogan nyugtázzuk a kegyelem történetének kiteljesedését a Jelenések könyvében (bizony!), hogy majd, nem annyira folytatásképpen, mint inkább az addigiakba ágyazottan megkeressük a magunk helyét a kegyelem történetében...

Soós Attila látszólag betegségnaplót írt. És ez mégsem a viszontagságokkal megélt sodródás története. Merthogy megragadta a Kezet, amely nem egyszerűen segítség volt a bajban, de segített érteni, megérteni – és az Isten kezébe esni.

Nincs okunk, nincs jogunk tehát megkérdőjelezni a bibliai hit helyreállítására irányuló szándékok létjogát. A posztmodern, amely előtt nincs jó és rossz, csak „más” van, ugyan szívesen szegülne ellen minden teológiai kizárólagosságnak, mi azonban helyeseljük a lelkiismeretet rabigába hajtó tanokkal szembeni hajthatatlanságot. Ez legalább oly mértékben érthető, sőt, egyenesen kívánatos, mint a politikában a fasizmushoz és a kommunizmushoz hasonló ideológiákkal szembeni ellentmondást nem tűrő állásfoglalás.

És mégis, a kegyelem ez egyedülállóan felemelő történetébe rendkívül hamar a kegyetlenségek története „zavar be”.

Nem öncélú játszadozás ez a szavakkal. A vallási türelmetlenség történetét a kegyelem elvétésének jelenségeként értelmezzük.

Két eltérő filológiai program képviselői hangoztatják érveiket: az egyik amellett száll síkra, hogy el kell szakadni a négyszáz év távolában elhelyezkedő Vizsolyi Biblia, de a nagyjából egy századdal ezelőtti Revízió szókészletétől, szintaktikájától, morfológiájától is ahhoz, hogy ez a nemzedék is letudja kötelességét, és naprakész fordítást adjon a Biblia címzettjeinek kezébe; a másik fenn kívánja tartani a Károli-fordítás szöveghagyományát, ragaszkodva ahhoz, hogy létezik az új fordítás és a száz évvel ezelőtti szöveg között elhelyezkedő megoldás.