Clifford Goldstein teológus, író szerkesztő (1955) a Hetednapi Adventista Egyház legfőbb döntéshozó testületének, a Generál Konferencia Felnőtt Szombatiskolai Osztályának a vezetője.

A cikk 2016 augusztusában jelent meg a Spectrum magazinban. (https://conversation.spectrummagazine.org/t/on-the-margins-reinder-bruinsma-s-facing-doubt/11496)

Hadd bocsássam előre, hogy évtizedek óta ismerem és kedvelem Reinder Bruinsmát. Együtt is dolgoztunk egypár alkalommal, különösen szívesen emlékszem egy kedves időszakra Málta szigetén húsz évvel ezelőttről, amikor mindketten a vallásszabadsági munkában tevékenykedtünk. Szellemes, világos fejű, karizmatikus és az egyház iránt elkötelezett ember – legalábbis az ő értelmezése szerint elkötelezett.

Épp ez a gond: az ő kifogásolható egyházértelmezése.

A Szembenézni a kétellyel (Facing Doubt) azzal a céllal íródott (legalábbis azt a látszatot kelti), hogy segítsen a „peremen levő” adventistáknak abban, hogy ne akarjanak megszökni a hajóról. Ez szép, leszámítva, hogy abból kiindulva, hogy szerinte mi az egyház – szemben azzal, hogy (Istennek hála) valójában mi –, miért is akarna bárki ezzel a látásmóddal az egyházhoz tartozni?

Noha Bruinsma korábban, még nyugdíjba vonulása előtt is nyíltan felvállalta álláspontjait, ebben a könyvben szemlátomást rejtőzködik. Ahelyett, hogy kertelés nélkül kimondaná, hogy ezt és ezt nem fogadom el, olyan hetednapi adventista tanításokról és hitpontokról beszél, amikkel a „peremen levők” küszködnek, habár annyit bevall, hogy „rendkívül nyugtalan vagyok egy sor fejlemény miatt, és súlyos kérdéseim vannak néhány hivatalosan elfogadott hitelv miatt, melyekkel azonosulnom kellene”.

Melyek tehát azok a „hivatalos hitelvek”, amiket ő és/vagy a „peremen levők” oly zavaróknak talál?

A nem beavatottak kedvéért annyit, hogy Bruinsma, mióta ismerem őt, mindig hangot adott kételyeinek az utolsó napok eseményeinek értelmezésével, különösen is Róma szerepével kapcsolatban a bibliai próféciában. Ekézte a profetikus forgatókönyvünket a végidőről, szimplán tizenkilencedik századi nativizmusnak [primitív kultikus felfogásnak, a ford.] tartva azt, melynek mint olyannak nincs mára szóló érvénye. Arról nem is szólva, hogy a peremen levők között is sokan tartják ezt az izét „a szorongató érzések és kételyek fő-fő forrásának”.

Hogy mi ezzel a gond? Hát az, hogy a pápai Róma hetednapi adventista értelmezése nem a tizenkilencedik századi amerikai bigottságon, hanem Dániel jövendölésein alapul, a történeti (historicist method) értelmezés szerint, mely módszer használatát maguk a szövegek követelik meg. Babilon, Médo-Perzsia, Görögország és Róma időbeli egymásutánisága azt bizonyítja, hogy a próféciák a világtörténelem fokozatos időbeli előrehaladását tárják fel, ezért használták zsidó és keresztény tudósok a történeti módszert azelőtt is már, hogy az adventisták magukévá tették volna.

Dániel 2 szobrában Babilon (arany), Médo-Perzsia (ezüst) és Görögország (réz) után következik a lábakban levő vas, amely fennmarad az idők végéig. Melyik hatalom lép fel Görögország után, amely jóllehet olykor-olykor formaváltozásokon esik át (a vas cseréppel elegyül a lábakban és lábujjakban), de ugyanaz a hatalom marad, mígnem természetfeletti módon rontják meg a vég idején? Természetesen Rómáról van szó – csakis és egyedül és kizárólag Rómáról, amely Görögország után támad és csak akkor ér véget, amidőn a világ is véget ér.

Dániel 7-ben Babilon (oroszlán), Médo-Perzsia (medve) és Görögország (párduc) után egy negyedik vadállat tűnik fel, amely Görögország után lép fel és fennmarad az idők végéig, amikor természetfeletti módon rontják meg, csakúgy, mint Dániel 2-ben a vasat (a kis szarvval jelképezett hatalom is, amely a negyedik vadállat fejéből nő ki, a negyedik vadállathoz tartozik).

Melyik hatalom lép fel Görögország után és marad fenn (más formában) az idők végéig?

Csakis és egyedül és kizárólag Róma.

Dániel 8-ban, Médo-Perzsia és Görögország után (és ezeket a jövendölés néven is nevezi!) más hatalom támad és fenn is marad, mígnem „kéz nélkül” (25. v.) rontják meg. Melyik hatalom lép fel Görögország után és marad fenn a vég idejéig?

Ismételjük el, csakis és egyedül és kizárólag Róma. Minthogy pedig a Szentírás gyakran jellemzi a pogány és pápai Rómát egy és ugyanazon hatalomként, továbbá mivel a pogány szakasznak régen vége, a pápai Róma marad az egyetlen olyan „fennálló” (entity), melyet a Szentírás itt félreérthetetlenül leír és elítél.

Bruinsma egyszerűen elhessegeti magától ezt az egészet, és átveszi azt a szerfölött kétes (über-dubious) – habár szerfölött népszerű (über-popular) – nézetet, miszerint ez a hatalom nem Róma, hanem IV. Antiokhosz Epifánész –, hiába, hogy Dániel mindhárom fejezetében azt látjuk, hogy ez a hatalom világhatalom és az idők végéig fennmarad, miközben Antiokhosz (aki csupán helyi uralmat gyakorolt) Krisztus előtt százötven évvel már le is tűnt.

Amúgy pedig mennyire veszi komolyan Bruinsma Dániel könyvét? Egy másik összefüggésben, az 1844-ről szóló tanításunk mögötti „végtelenül ingatag” feltételezésekről szólva arról írt, hogy noha Dániel a perzsa korszakra (Kr. e. VI. sz.) datálja magát, „a tudósok többsége úgy tartja Dániel könyvéről, hogy a könyvnek ez a szakasza valójában a Kr. e. 2. században keletkezett”. Dániel a hatodik századba helyezi magát, a „szakértők” a másodikba helyezik Dánielt.

Továbbá, ha neki van igaza és Dániel 8 Antiokhoszról ír, úgy az egész szentély-üzenetet, vele együtt pedig az egyházunk megalapításának igazolását, valamint Ellen White megbízhatóságát – egy az egyben menthetetlenül lehúzhatjuk a vécén. És szerinte (az embernek ez az érzése) nagy része mindenképp oda is való, még ha Ellen White-ról szólva megengedően azt is mondja, hogy könyveit – legalábbis azokat, amik nem összeollózott gyűjteményes írások – mint „a lelki élet gazdagítását szolgáló áhítatos olvasmányokat nagy becsben kell tartanunk”.

Bruinsma amiatt is kesereg, hogy az adventisták visszaesnek abba a hibába, amit ő „ellenségképgyártás”-nak nevez – a végidő-forgatókönyvünket illeti ezzel az elítélő kifejezéssel –, amely üldözésről, erőszakról és hitehagyásról szól. Nem kétséges, összeesküvés-őrületek bizony léteznek az egyházban, és a katolikus-ellenes falragaszok sem válnak javunkra. Mindazonáltal vajon a Jelenések könyve a végidő összefüggésében nem figyelmeztet vallási erőszakra, üldözésre, sőt egy rendeletre is (Jel 13:15; lásd még Jel 12:17; 13:16–14; 14:9–11; 16:16; 17:1–7)? Ez az egész apokaliptikus izé, írja aggodalmasan, elzárja az utat az adventisták előtt, „hogy szorosabb kapcsolatokat ápoljanak a keresztény közösségekkel vagy egyházközi szervezetekkel”. Másszóval végidei üzenetünk nem segíti elő az ökumenikus kapcsolatokat, amelyek láthatóan rendkívül fontosak neki.

Azon adventistákra utalva, akik vele ellentétben valóban hisznek a végidei forgatókönyvünkben, felteszi a kérdést: „Nem inkább Krisztusra mint Barátomra kellene a figyelmemet irányítanom, ahelyett, hogy ellenségeimként figyelgetném a többi keresztényt?” Lefegyverző, ámde elcsépelt kifigurázása ez a tagok túlnyomó részének, akik komolyan veszik profetikus üzenetünket.

Bruinsma írt „a Biblia fundamentalista olvasása felé való folyamatos csúszás újabb tragikus példájáról” is, mely félelme szerint eluralta egyházunkat. Mi ez a „tragikus példa”, könyörgök? Hát a 2015-ös szavazás San Antonióban, amely megerősítette hitünk 6. alapelvének kifejezésmódját a teremtéssel kapcsolatban! Az ülésező adventisták arra gondoltak, hogy talán azoknak, akik a hetednapi adventista nevet viselik, nem árt valóban hinniük abban a névben, melyet felvettek és magukénak vallanak. Minthogy pedig a „hetednapi” a nevünkben a teremtés hat napjára és a hetedik napi nyugalomra mutat, az a gondolat, hogy az evolúció évmilliárdjainak kedvéért elvetheted ezt a hitelvet, és eközben hetednapi adventista maradsz, nem egyszerűen logikátlan, de tisztességtelen és téves is.

És ha a nevünkben a „hetednapi” ennyire „elspiritualizálható, mit mondjunk a név „adventista” feléről? A következetesség kedvéért nem kellene annak is allegorikus értelmet kölcsönözni, hogy valami gyökeresen más jelentéshez jussunk ahhoz képest, mint amit a szövegrész mond? Nem kellene ugyanígy eljárnunk a második eljövetel összefüggésében a holtak feltámadásával is? Egy szempillantás alatt lezajló újjáteremtés lesz ez vajon, vagy Isten erre is rászánja ugyanazokat az evolúciós évmilliárdokat, ezúttal az újjáteremtésünkre, mint amiket (a feltételezések szerint) eredetileg a teremtésünkre rászánt? Ha pedig mégsem, és csakugyan „egy szempillantásban” (1Kor 15:52) támaszt fel minket, miért nem úgy jár el ekkor is, mint az első teremtéskor?

A Szembenézni a kétellyel mindazonáltal azt a benyomást kelti, hogy Bruinsma nem túlzottan aggodalmaskodik emiatt, mivelhogy nemigen hisz az egészben. Egy rendkívül felkavaró szakaszban, amelynek „A csodák” a címe, megkérdőjelezi a csodák hitelességét is. Hogy pedig ne érhessen az a vád, hogy a szövegösszefüggéséből kiragadva idézem őt, álljon itt az illető fejezet záró bekezdése a maga egészében:

„Vajon valóban vakon el kell hinnünk ezeket a bibliai történeteket – teszi fel a kérdést –, köztük minden csodák szülőanyját, Jézus Krisztus feltámadását is? Nem lehet, hogy létezik másfajta megközelítése is annak, ami Jézussal történt? Nem lehetséges, hogy a feltámadást lelki módon kell érteni? Nem jelentheti, hogy a tanítványok, dacára mesterük tragikus halálának, kezdték megérteni azoknak a dolgoknak a hallatlan jelentőségét, amiket nekik tanított, ahogy azon értékek jelentőségét is, amiket képviselt, és hogy ennek folyományaképpen Jézus – Krisztusként – újra életre kelt a szívükben?”

Rengeteg időt tölt azokkal a dolgokkal, amiket a hetednapi adventisták tanítanak, és amikkel nem ért egyet, vagy amikkel kapcsolatban kételyei vannak. A könyv vége felé mindazonáltal Bruinsma összefoglalja, miként néznének ki az ő alapvető hitelvei – az olyanok, mint az Atyában, a Fiúban és a Szent Lélekben való hit, valamint hogy Jézus eljött a földre, és hogy „halála és feltámadása által gyökeres megoldást hozott a bűn kérdésére” (habár, mint láttuk, eléggé érdekes nézetei vannak arról, hogy mit jelent a feltámadás).

Felsorolása azt a kijelentést is tartalmazza, hogy „én is, mint minden őszinte keresztény, tagja lehetek Isten egyházának”, habár arra nem kapunk választ, hogy mit tesz „hamis” kereszténynek lenni „az őszinték” ellenében. (Hogy mi? Reindernek netán tanbeli ismérvei vannak, amelyek ugyanúgy a peremre szoríthatnak másokat, miként őt és a hozzá hasonló gondolkodású lelkeket peremre szorítja az adventista egyház?) Jóllehet semmi olyanról nincs szó itt, amivel egy napi három kupica Martinit lehajtó episzkopális hívő ne érthetne egyet, a konzervatív baptisták azért nagyot néznének, miért nincs egy szava sem a bűn és az ítélet bibliai tanításához (ApCsel 14:25; Préd 12:14; Jak 1:15; Mt 12:36; Róm 6:16). Az egyetlen határozottan „adventista” dolog az, amikor ezt írja: „hogy minden hetedik napi szombaton különleges alkalmam van megtapasztalni azt a pihenést, amelyről Isten gondoskodik.” Valami legalább, noha nem igazán úgy hangzik ez, mintha Isten parancsolta volna meg ezt a nyugovást. Ez csupán egy lehetőség, amelyről ő gondoskodik. Ilyen módon Bruinsma egyetlen határozottan hetednapi adventista hitpontjából is bébiétel lesz. Az ő kereszténységében semmi nyoma nincs ellenkultúrának, hitében szemlátomást semmi nem dacol a Zeitgeisttal (a korszellemmel, a ford.). A felfogása szemlátomást így néz ki: ebben a kultúrában élünk, illesszük hát hozzá valamiképpen a vallásunkat is, punktum.

Miként a legtöbb balszárnyhoz tartozó írás az adventista egyházban, a Szembenézni a kétellyel megdöbbentő betekintést ad abba a folyamatba, ahogy a korai kereszténység – mely ahelyett, hogy dacolt volna a kultúrával, inkább megalkudott vele – a szombatról átállt a vasárnapra. Ugyanennek az elvnek a kibontakozását láthatjuk itt és most, a saját szemünkkel, és ennek az elvnek a Szembenézni a kétellyel az egyik legszembeötlőbb megnyilatkozása.

Egyszóval ez a könyv csupán megerősíti azt, amit évtizedek óta vallok: a hetednapi adventista egyháznak az is jobb lenne, ha porig égne és a semmiből kellene újraépíteni, semmint hogy a balszárny szemléletmódját csak egy jóta erejéig is megvalósítsák az egyházban. Ami pedig az arról való beszédet illeti, hogy mi módon lehetne elérni a peremen levőket, az egy vicc. Ezek az emberek nem „a peremen” vannak – ezek az emberek a pályán kívül vannak.

Bruinsma is. Csupán szellemi és erkölcsi tisztességre lenne szüksége, hogy maga is elismerje ezt.