Szerző: Csabai Tamás

Szóval az Isten történetei!

Kezdve az első édeni randevúkkal, a zavartalan összhang korszakából. Az alkonyatot még nem borzolta hűvös szellő, és dráma legfeljebb abban volt, ahogy ősatyánknak át kellett élnie, hogy nincs az állatvilágban az a bájos tekintetű cica vagy őzike, mely minden társas szükségletét betölthetné. És azt a drámát is mily hamar föloldotta az Alkotó! A Sokféle Kegyelem Istene volt Ő már akkor is, midőn e kegyelem még nem került az életébe.

Fájdalmasan rövidre sikerült korszak.

Randevúk azután is voltak. Nem ugyanoly közvetlen és „színről színre” találkozások ugyan, de legfőképp: azok már nem jöhettek volna létre az Ige − Aki nélkül semmi sem lett, ami lett − áldozati halála nélkül.

És mégis − de csak hogy e kegyelem újra és újra a hála forró kinyilvánítására sarkalljon − létezik bensőséges egymásra találás a kiűzetés után is!

Az Isten történetei: egyre inkább a kegyelem történetei.

Itt kellene egész lapokat teleírni azok történeteivel, akik „látták az Istent színről színre, és megszabadult a lelkük” (vö. 1Móz 32,30); akikkel „az Úr színről színre beszélt, amint szokott ember szólani barátjával” (vö. 2Móz 33,11); akik „Istennel” vagy „Isten előtt jártak” (vö. 1Móz 6,9; 17,1). Ezek a kegyelem-történetek ívelnek végig a Szentíráson.

Külön is szeretjük azokat a részeket, ahol Isten amolyan idétlenféléknek jelenik meg (lásd 1Kor 15,8). És, igen, azokat, amelyekben a testi nyomorúságban is csak a kegyelmet észlelő emberek egyszer csak ilyes „vad dolgokat” állítanak: „Az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged” (Jób 42,5).

Egyszer a Szent Írások végére érünk, boldogan nyugtázzuk a kegyelem történetének kiteljesedését a Jelenések könyvében (bizony!), hogy majd, nem annyira folytatásképpen, mint inkább az addigiakba ágyazottan megkeressük a magunk helyét a kegyelem történetében.

Boldog az az ember, aki megtalálja azt!

Soós Attila, „Attesz”, azért ültet le maga köré, hogy a kegyelem történetét ővele csakoly természetességgel tegye közzé, mint a nagy elődök a magukéit. És miként az egyik legfőbb ilyen mesélő, Pál is olykor, hogy, hogy nem, a nehézteológiai kérdések felváltásaképp használja azt, akként szerzőnk is: betegsége, majd „a tüske részleges eltávolításának” elbeszélése nem egyéb, mint annak alkalma, hogy a legeslegfontosabb történetről, a kegyelem mibenlétének megértéséről adjon számot. Sorai megannyi teológiai betekintés a kegyelem mélységeibe. Még ha − módfelett szerényen, ám nagyon helyes önmérséklettel − nem is lép fel a Pál írásait megillető kanonikusság igényével.

Mindamellett valósággal biztat, hogy az olvasó is fedezze fel a magáét: a kegyelem történetét, amely vele magával íródott.