Az egyházi harc bonhefferi történetében engem kiváltképpen az a tisztánlátás tölt el ámulattal, ahogy az egyik megalkuvásból a másikba keveredés, az egyház rohamos kompromittálódásának fő okaként azt a rosszul értelmezett lojalitást nevezte meg, amely párbeszédbe bocsátkozott a jogtiprással és jogbitorlással kalmárkodó zsarnokkal. Ahogy félelem nélkül a bitorló szemei közé nézett, nevén nevezve az egyházi romlást, ahogy „a kerék alá szorult áldozatokat kötéssel látta el”, ekképpen igenelve és hirdetve az áldozatok felé kinyilvánított szolidaritás elfeledett, jóllehet a krisztuskövetéshez elválaszthatatlanul hozzátartozó attitűdjét − igen, ez az, ami makulátlan koherenciát mutat fel az írásai fő-fő hangsúlyával valamint az evangéliumi, a krisztusi példával.
továbbHogyan is gondolhatja bárki is, hogy túl lehet a NER-en, ha továbbra is helyesli, hogy a halottakért mondott misével (amely ugyebár nem más, mint a bűnbocsátó cédula „civilizáltabb” változata), a gyónás megalázó procedúrájával, a böjtökkel, a zarándoklatokkal stb. gúnyt űzzenek a bűnbeteg lélek sóvárgásából? Ki feltételezheti, hogy a NER bálványának ledöntésével átlépett a Rubiconon és nincs visszaút, ha ugyanakkor helyesli a pápai kézcsókot, vagy a kötelező papi nőtlenség mélységesen családellenes intézményét? Minemű zsarnokság elleni lázadás az, amely hozzájárul ahhoz, hogy bárki teremtmény helyettesítheti Krisztust, s hogy az Üdvözítő a Szentlelken kívül bárki mást helytartóul rendelhetett?
továbbNincs okunk, nincs jogunk tehát megkérdőjelezni a bibliai hit helyreállítására irányuló szándékok létjogát. A posztmodern, amely előtt nincs jó és rossz, csak „más” van, ugyan szívesen szegülne ellen minden teológiai kizárólagosságnak, de mi helyeseljük a lelkiismeretet rabigába hajtó tanokkal szembeni hajthatatlanságot.
És mégis, a kegyelem ez egyedülállóan felemelő történetébe rendkívül hamar a kegyetlenségek története „zavar be”.
Nem öncélú játszadozás ez a szavakkal. A vallási türelmetlenség történetét a kegyelem elvétésének jelenségeként értelmezzük.
továbbEgyszóval ez a könyv csupán megerősíti azt, amit évtizedek óta vallok: a hetednapi adventista egyháznak az is jobb lenne, ha porig égne és a semmiből kellene újraépíteni, semmint hogy a balszárny szemléletmódját csak egy jóta erejéig is megvalósítsák az egyházban. Ami pedig az arról való beszédet illeti, hogy mi módon lehetne elérni a peremen levőket, az egy vicc. Ezek az emberek nem „a peremen” vannak – ezek az emberek a pályán kívül vannak.
A járványszkeptikusokról és Krisztus urunkról.
Ahol találkozik a véleményünk: 1) a többségnek nem feltétlenül van igaza; 2) lehetnek, nagyon is adódhatnak olyan helyzetek, amikor az elsöprő többség támasztotta igényekre is tudnunk kell nemet mondani; 3) és, igen, túl könnyen sodródunk az árral, engedünk az egzisztenciális kényszernek, az egyedül maradás nyomasztó kilátása okozta félelemnek.
Ami viszont az időzítést illeti, komoly aggályaim vannak.
továbbKét eltérő filológiai program képviselői hangoztatják tehát érveiket: az egyik amellett száll síkra, hogy el kell szakadni a négyszáz év távolában elhelyezkedő Vizsolyi Biblia, de a nagyjából egy századdal ezelőtti Revízió szókészletétől, szintaktikájától, morfológiájától is ahhoz, hogy ez a nemzedék is letudja kötelességét, és naprakész fordításváltozatot adhasson a Biblia címzettjeinek kezébe; a másik fenn kívánja tartani a Károli-fordítás szöveghagyományát, ragaszkodva ahhoz, hogy létezik az új fordítás és a száz évvel ezelőtti szöveg között elhelyezkedő megoldás.
tovább